szép kis nap

Megpróbálom összefoglalni a tegnapi Márta-nap eseményeit. Amíg friss az „élmény”, addig kell nekimenjek. Némi felvezetésre szükség van, a jobb érthetőség kedvéért. A lakásban kevés értékes lakberendezési tárgy van. Igazából a nappali és az étkező két lámpája ilyen luxuscikk. Tök egyszerű, de nagyon drága olasz lámpák. Jó sokat vártunk rájuk miután megrendeltük, ha jól emlékszem, kb. 6 hetet. Pár hónappal ezelőtt (Marci még nem volt meg, vagyis megvolt, csak a hasamban) arra ébredtünk, hogy valami iszonyatos csörömpölés van a nappaliban. Én először azt hittem, a konyhaszekrény szakadt le, de miután szemrevételeztük a helyzetet, a nappalit elborító üvegcserepekből, illetve a plafonra nézve arra jutottunk, hogy a lámpabúra esett le. Igazából nem tudni miért, talán nem volt jól felrakva. Most már mindegy is. Örültünk, hogy nem nappal esett a fejünkre. Szívtuk a fogunkat, de vettünk rá egy másik búrát potom hetvenezerért. Tegnap Veszprémbe készültünk Márta-napra (Péter anyukája Márta). Felpakoltuk Marci cuccait, és indultunk volna, hogy a délelőtti gyümölcsöt már Veszprémben fogyaszthassa el. Gondolkodtam, hogy kitekerjem-e az étkező ablakon levő napernyőt, hogy mire este hazajövünk, ne legyen 35 fok a lakásban. Ellene szólt, hogy a szerelők direkt szóltak, nem nagyon bírja a nagy szelet, így ha az ember nincs itthon, hogy viharban betekerje, akkor… Végül győzött a hőségfóbiám, és döntöttem, kitekerem, mikoris a méretes kitekerő rúddal kalimpálva megpöccintettem, az étkezőasztal felett lógó 2-es számú lámpát. Ugye, mondanom sem kell… eltörött. Na, ez után indultunk el Veszprémbe. A lelkiismeretemet egész úton mardosta a lámpa (még mindig). Veszprémben két Marci-kajálást töltöttünk (már ebben számolok): 11-kor gyümölcs, 3-kor főzelék, utána ½ 5-kor indulás haza, és a 6-os vacsora már itthon. Ez volt a terv. Mivel csak pár napja eszik főzeléket, biztos ami biztos, vittem magammal tápszert is, és anyósomat megkértem, forraljon vizet (a csecsemőknek csak forralt vizet lehet adni), hátha a sütőtököt nem eszi majd meg. De végül minden simán ment, a gyümölcsöt és a főzeléket is megette, indultunk haza. Az M7-esen a Velencei-tótól kerülgettük a vihart, és már kezdtem parázni, hogy Bp-en már biztos tombol, a napernyőnek pedig annyi, úgyhogy készülhetek a jövő heti napernyő nélküli 40 fokra a lakásban. Persze a reggeli „szerencsesorozat” folytatásából kiindulva. Az Alkotás utcában a Délinél már szakadt, de ahogy felértünk az utcába, nálunk még száraz talaj, esőnek semmi nyoma. Hurrá, megúsztuk. Szaladok fel Marcival a lépcsőn, abban a pillanatban szakadt le az ég, de mi már az ajtó előtt álltunk. Csak éppen, hol a kulcs? A kulcs, ami az ajtót nyitja. Én nem tudom, nem én zártam be. Péternél sincs. Telefon Veszprémbe: ott maradt. Na akkor most mi legyen? Marcinak vacsoraideje van, mindjárt nagyon éhes lesz, főleg ha megérzi, hogy „helyzet van". Nálam van ugyan tápszer, de por formájában, mert forralt vizet ugye nem cipeltem vele. Gyors gondolkodás után – már a szakadó esőben – vissza a kocsiba, irány valami bolt, ahol bébivizet lehet kapni (szombat este). Mammut, Match: bébibíz nincs, helyette Szentkirályi ásványvíz, Marci megetetése a nem kis forgalomban és hangzavarban a Mammutban egy padon, miközben hívjuk szüleimet, akiknek van kulcsuk a lakáshoz. Ők, én úgy tudtam, lementek a nyaralóba, de reméltem, a mi kulcsunkat nem vitték magukkal, így az otthon levő nagymamám oda tudja adni. Tévedtem, anyu magával hordja a kulcscsomóján, viszont valamilyen oknál fogva szombat este mégsem maradtak a nyaralóban, hanem hazajöttek. Hál’ istennek!! Már csak el kell menni a kulcsért Ecserre (ott laknak a szülők), ami 25 km, a 8-as fürdetésig megjárjuk. Végül elindultak ők is velünk szembe, míg mi Marcit etettük, a Dózsa György úton a Felvonulási téren találkoztunk. Megvan a kulcs, hurrá! Vissza a kocsiba, Marci már kicsit nyűgös, mert egész nap autózik, de mindjárt hazaérünk, és akkor már minden rendben. A kocsiban hazafelé lélekben a következő worst-case scenario-t vázoltam fel: a napernyő a viharban közben leszakadt az étkező ablak fölül; a megrepedt búrájú lámpa közben nem bírta a felületi feszültséget, és leesett, üvegszilánkokkal borítva el az étkezőt; a keleti oldali ablakokon közben beömlött a víz, mert oda kívülre lepedőket szereltem, mivel még mindig nincs ablakfóliánk. Végül egyik sem következett be. Megúsztuk a napot. Ennyivel. Marci csak egy félórával fürdött később, de már olyan fáradt volt, hogy belealudt a kajába. Azért evés közben még telepakolta a pelekáját, amit már nem szedtünk ki, mert attól jól felébredt volna, és ezt a hátunk mögött levő nappal már nem kockáztattuk meg. Helyette a teljesen alélt bűzbombát elhelyeztük a kiságyban. Reméltük, reggelig nem robban, akarom mondani ébred fel. Tanulság: 1. kisgyerkőccel mindig vigyél magaddal 3 napi élelmet (a gyereknek), mert sose tudhatod... 2. ha kisgyereked van, soha ne hagyd ott a lakáskulcsot, vagy ha igen, helyezz el pótkulcsokat a közel lakó barátoknál/rokonoknál (lehetőleg többet). 3. ne vegyél százezer forintos lámpát. főleg ne kettőt.

levél a trópusokról

már napok (vagy nem is tudom, hetek?) óta legfontosabb elfoglaltságom: elfogadható szinten tartani a hőt a lakásban. marci miatt nem lehet ventillátorozni, klimázni, igy csak akkor tudok hűteni, amikor alszik a szobájában (ami tegnap "csak" 28,5-re melegedett fel). adott egy piros téglás vakolatlan ház a '70-es évek végéről, szépen dél felé fordítva... nagyjából ennyit lehet tenni:

bebambizva

és akkor a fotó elégedett bambizás, na meg persze vacsora után (keze-lába képtelenség, hogy éles legyen)

görcsoldó

kezd oldódni a görcs :-) mármint az, hogy görcsösen ragaszkodom az etetési időpontokhoz, hogy marci mindig akkor aludjon és annyit, amennyit szokott, hogy mindig grammra annyit egyen amennyit kell stb., stb. hogy családom egyéb tagjait idézzem, "a gyerek nem gép", egyszer ennyit eszik, egyszer annyit, valamikor akar aludni, valamikor meg nem. lassan kezdem belátni :-)
tegnap arra bevetemedtem, hogy kirándultunk a bem rkp-ra dóráékkal találkozni. mivel a bambiban egy csomó újdonság volt, amit marcinak mindenképpen látnia kellett, ezért nem aludt el, csak hazafelé a 11-es buszon. még az utcánkban tologattam 20 percet, így nem 6-kor, hanem majdnem 1/2 7-kor vacsorázott. borzalom! :-) azért úgy tűnt, nem vette nagyon zokon.

Mi történt az előző részben?

A szülésig általában mindenki (vagy csak én?) csak a szülésre gondol. Milyen lesz, mennyire fog fájni, észreveszem-e hogy elindult (észre...), nem vmi nyilvános helyen folyik-e el a magzatvíz stb., stb. Az, hogy gyerekem lesz, vmi kellemes misztikummal körülvéve a távolban lebegett. Aztán megtörténtek a dolgok, és a kórház pár napos inkubátora után (itt most nem a gyerekre, hanem az anyukára gondolok :-) hirtelen élesben ment minden. Biztos van, akinek könnyen, könnyebben meg az átállás, nekem nem ment könnyen. Kikészített, hogy sír, és nem tudjuk megnyugtatni (hasfájós volt), nyomasztott a "felelősség", hogy tőlem függ, tud-e enni (az emiatti idegeskedés miatt nem is volt mindig elég a tejem). Az elején nagyon sokat fogyott, ami mindkettőnket eléggé pánikba ejtett. De eltelt pár hónap, és jóra fordult minden :-) A hasfájás kb 3 hónaposan elmúlt. 3 hónapig csak szoptattam, de nem nőtt eléggé, jött a tápszer és 1 hónap alatt behozott minden lemaradást. Aranyos, vidám, igző-mozgó, sajtkukac gyerek :-) Most már azt hiszem tudom, mikor mi baja, mikor miért sír, ha sír, legalábbis az esetek többségében. szóval összecsiszolódtunk. Marci meg én: